traveling is a story and I am a story-teller

Úti Sztorik

Nápoly

é vivace, molto vivace

2016. június 21. - Úti Sztorik

Mivel mindenki úgy emlegeti Nápolyt, mint az „igazi Olaszország” – de legalábbis sokat merítenek belőle a filmek. Így kilenc hónap németes olaszlét után kíváncsi voltam, milyen hatással lesz rám az ország egyik legélénkebb városa. Első ellenszenvünket viharos szerelem követte. Íme, a kaja, a nápolyi pasik és az ősi kultúra története.


Az egész városban nincs sok néznivaló
Mármint nem abban a turistás sightseeing értelemben. Ott a sok kis tér, néhány templom, kettő-három kastély meg persze a tengerpart, de egyik sem kiemelkedően híres. Eljutottam ugyan a Castello dell’Ovoba, a tengerparton fekvő kedves kis kastélyba, Nápoly egyik jelképébe, ahol éppen érdekes kiállítások voltak festményekről meg cipőkről, meg cipős festményekről, és láttam vagy három szép templomot, de ezen kívül csak a Museo Cappella Sanseveroba mentem el[1].
 
Castello dell'Ovo
Ez a múzeum egy állítólag félig őrült, félig zseninek, Raimondo di Sangro hercegnek és a cuccainak állít emléket. A múzeum egyetlen erőssége két bábu? ember?, amelyeket állítólag még maga a herceg készített Giuseppe Salerno gyógyszerész segítségével. A tárgyak az emberi test vérkeringési rendszerét ábrázolják, és azóta sem lehet tudni, hogyan készültek – tényleg csak tárgyak, vagy furán előállított emberi maradványok (ugyanis bizarr módon pontosak, pláne ahhoz képest, hogy mikor élt az ürge). Az biztos, hogy a csontok és a koponyák igaziak. A bábuk mellett még néhány random szobor és persze képkészítési tilalom volt a múzeumban, amely szerintem akkor sem éri meg azt az 5-7 eurót, ha éppen nagyon érdekelnek az emberi holttestek. Vagy, na jó, ha nagyon, akkor talán mégis.

 

Viszont Nápoly hangulata abszolút megéri 
Az olaszok között járva sokszor olyan érzésem volt, mintha csak fel akarnának érni a nemzetközi hírükhöz, legyen szó annak a pozitív vagy a negatív aspektusairól. Nápolyban éreztem először azt, hogy minden jön ösztönösen, és mit ne mondjak, ez az elején nagyon zavaró volt. Autók mindenhol, az ember fejében meg persze ott zeng az „óda”, hogy hamarosan engem elgázolnak, így kell lennie, vagy valaki meglop, úgyis sokan vannak az utcán. Aztán az egész valahogyan összeállt egy rendszerré.
Íme, a város, amely annyira kaotikus, mint a látképe :)
Az autók meg a Vespák például 
Ugyanazt a kanyart egyszerre természetesen minimum három jármű akarta bevenni (és vette is be), volt, hogy két oldalról kerültek ki a motorosok, és mégsem láttam soha egy balesetet sem, sőt, a vezetők eléggé figyelmesek voltak a néppel (ha nem is előzékenyek). Ha leléptük az útra, olyan automatikusan lassítottak, amilyen automatikusan csengőszóra összefut Pavlov kutyájának a nyál a szájában. Emellett a dudálásban is volt valami rendszer, és csak nagyon ritkán állt mögötte düh vagy agresszió, annál többször az a tény, hogy az egyik szőke, hosszú hajú barátnőmmel jártuk az utcákat (igen, ez pont elég). De néha még logikusan, sőt óvatosan is használták: például, ha egy beláthatatlan kanyar következett, a sofőr tuti dudált a biztonság kedvéért.
Egy idő után az emberek rendszere is elkezdett összeállni. Olasz nápolyi nők lelkesen gesztikulálva beszéltek a férfiakról és persze rólunk, a mai nyitott, utazó fiatalokról; a buszsofőr természetesen összeveszett egy öreg figurával (de egy harmadik fickó a békét elősegítendő mindig közéjük és a vadul gesztikuláló kezük közé állt); este, a forgalmas Piazza Bellinin pedig minden második pasi-csapat megpróbált minket, „érdekes külföldi csak-lányokat” leszólítani, változó sikerrel.
Hát igen, mert a nápolyi pasik, azok nagyon tudnak, mármint csak beszélni 
Volt szerencsém fél-egy órán keresztül olyan típusú mondatokat hallgatni, mint: 
·         „jaj, de szépek a szemeid!” (persze a nevemet még nem kérdezte meg) 
·     „a szerelemben nem számít a kor!” (BTW, csak három év volt köztünk az ő javára, szóval hivatalosan sem értem, miért gondolta, hogy bármilyen tekintetben túl idősnek gondolnám őt. Bezzeg az útitársamra sikertelenül hajtó hapsi tíz évvel volt idősebb tőle. De „legalább legális”, ugye!) 
·      „nagyon cuki a karkötőd” (egy szövetdarab, amihez egy kívánság fűződik. Inkább érdekesnek mondanám, amolyan „miért hordod te ezt?”-módon, mint cukinak, de mindegy.) 
·  „megcsókolhatlak?... És később?” (oké, nem húzom az idegeidet, a válasz nem volt mindkétszer, vagyis hát nyolcszor, mivel kitartó volt az ürge).
Ehhez persze hozzátartozott a testbeszéd, amely nagyjából abból állt, hogy ő egyre közelebb araszolt hozzám, míg én egyre messzebb és messzebb, mígnem kifejtettem, mekkora különbségek vannak távolságok terén a magyar és a nápolyi kultúra között.
Persze nemcsak Casanova és társa próbálkoztak be nálunk a Bellini teret és környékét járva. Az egész tér olyan, mint egy emberekkel túlzsúfolt szabadtéri diszkó, ahol nagyon változatos figurákkal találkozhatsz, az időnek megfelelően egyre alkoholmámorosabb állapotban. Az elején például egy nagyobb csapat állított meg minket, hogy honnan jöttünk, a lányok kifejtették, hogy ne törődjünk a bátyjaikkal, mert nem érik meg, aztán a csapat átadta a pályát Casanováéknak. Casanovék után egy fiatalabb távolság szólított le minket, egyiküknek a szülinapja volt, és míg a hasonló korú útitársamból csókot próbáltak meg ezen a címen kicsikarni, merthogy az így ismeretlenül is megy ám, nyelvestül, nekem azt tanították meg, mint mondanak a nápolyiak, ha egy férfit visszautasít egy nő (ezt persze a szituáció ihlette). Ezután jött a kedvenc bandám, három idősebb fickó, már az este második felében az órák számával párhuzamosan növekvő alkoholszinttel, akik csak azt akarták megtudni, van-e egy harmadik társunk, és ha nem, bevállaljuk-e, hogy ők hárman, mi meg ketten vagyunk. Aztán tök jámborul fogadták, hogy nem.
Az egész beszámoló abszurdnak, kicsit talán romlottnak és ijesztőnek tűnhet, de (ne aggódj, Anya!) a látszólagos nyomulás ellenére cseppet sem éreztem magam nőként nagyobb veszélyben, mint egy magyar diszkóban. Az emberek között nagy volt a harmónia és a lazaság, az egészet inkább egy nagyon furcsa nyitottságnak éltem meg, amely azért nem igazán mozgatott meg bennem semmit. (Bezzeg napközben csak cuppogni és fütyülni tudtak, na, ez gusztustalan volt. Próbálok elképzelni egy olyan nőt, akinek ez bejön, sikertelenül.)

 

 

"Nincs igazabb szerelem az étel iránti szerelemnél."
De hát na, nem szerelemért mentem, hanem enni

Akárcsak Julia Roberts az Ízek, imák szerelmek című filmben. Ami azt illeti, pont ugyanoda tértem be, Nápoly egyik leghíresebb pizzériájába, amelyet L’Antica Pizzeria da Michele névre kereszteltek. Nem tudom, hogy már a film előtt is ilyen híres volt-e (a kiállított képek alapján akár az is lehetett), de tény, hogy most az egyik legnépszerűbb Margherita pizza lelőhely. Mi körülbelül hétkor érkeztünk, és már így is sorszámot kellett kérnünk, hogy a WC-t idéző csempék között ülve megkóstolhassuk Nápoly nagy specialitását, amikor pedig elhagytuk a helyet, tele volt az utca várakozó emberekkel. A pizza maga amúgy nem volt életem legjobb pizzája, kicsit megégették (valószínűleg a tömeggyártásnak hála) és több bazsalikomot akartam volna, mert az sosem elég, de a 4 eurós árát abszolút megérte, mivel hatalmas volt, és azért finom is. Plusz ugye, már majdnem olyan vagyok, mint Elizabeth Gilbert-Julia Roberts.

L'Antica Pizzeria da Michele
Emellett fagyiztunk a Gay-Odinban (bizarr név, elég jó fagyik), magamba toltam egy kis sült pizzát, azaz pizza frittát, megkóstoltam a baba’-t, és nem voltam elájulva tőle, viszont abszolút beleszerettem a sfogliata nevű édességbe. Leveles tészta kicsit citromos, kicsit fahéjas töltelékkel, nincs is ennél jobb!

 

Dolceeee
Nápoly nemcsak evésre, mozgásra is jó
Ha például szép kilátást akarsz, érdemes felmásznod a partról a Spanyol-negyeden túlra, ahonnan eléggé tisztán beláthatod Nápoly összevisszaságát. Verona rendezettsége és homogenitása után nagyon furcsa volt ezt az épület-kavalkádot látni: semmi rendezettség, a modern, az ősi meg a kissé szocreál beütésű épület egymás mellett bulizik.

 

Ha ennél is többet akarsz látni, ott van a Vezúv. Kicsit drága feljutni oda, nekünk pl. 20 euróba fájt autóstul-belépőstül, aztán pedig egy kis kutyagolásba a poros-csúszós köveken, de a látvány abszolút megérte. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen szép, növényekben elég gazdag hegy annyi ember halálát okozta, és okozhatná akár most is. (A hegy lábánál lévő borzalmas kávézó viszont tényleg megrengette a világomat: 3 eurót kellett fizetni Ercolano állomásánál. Abból kettő a szervízdíj volt, a kávé pedig vízízű! Soha többet.)

 

 
Mert láttam néhány halott embert 
Hét óra alatt bejártuk Pompeii városát (már azt a részét, ami nem volt éppen lezárva, sajnos az olyan izgi részek, mint a bordélyház, így kimaradtak), és magunk elé képzeltük, milyen lehetett a pusztítás előtt. Voltak egészen szépen fennmaradt részek, de az az érzés már önmagában is csodás volt, hogy mindez már kétezer éve itt van: egy ősi kultúra pontos lenyomata, és én rajta járhatok! (Sok másik turistával együtt.) Sőt, látni, hogy a természet hogyan éled újjá egy katasztrófa után, milyen szépek a fák és a kertek, és akkor is, ha halottak között, de az emberek még mindig itt vannak, és sétálnak – ez valahogyan baromira megnyugtató érzés volt, még akkor is, ha groteszk, szoborszerű halottakról van szó.

 

Az „üzemeltetők” amúgy nagyon felkészültek, az összes jobban fennmaradt és bejárható épületről készítettek egy füzetet, képpel, leírással, térképpel. Emellett már semmi szükségem nem lett volna az audioguide-ra, de többen is azt tanácsolták, vegyek magamnak egyet, én pedig bedőltem neki. Most mindenkinek azt tanácsolom, először csekkolja le, vannak-e füzetecskék a kasszánál, és ha igen, azok is bőven jók!

 

Szóval Nápoly nem olyan kultúrfűtött, mint Firenze. Nem olyan szerelmetes, mint Verona. Végképp nem olyan osztrák, mint Meránó vagy divatos, mint Milánó, de van egy tök nagy előnye. Az, hogy Nápoly. Őrült, elsőre kissé ijesztő, de abszolút (meg)szerethető.

 

Ui.: ha már arra jársz, és hostelt keresel, ajánlom a 6smallrooms nevűt. Jó helyen van, bár kicsit sok a lépcső, és néha elmegy a meleg víz, de a kedves személyzet és a cuki hely kárpótol érte.



[1] Sajnos a régészeti múzeumot, ahol Pompeii körülbelül összes leletét állították ki, nem volt időm megnézni, de legalább van még egy okom visszatérni a városba!

A bejegyzés trackback címe:

https://utisztorik.blog.hu/api/trackback/id/tr8213527411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.