traveling is a story and I am a story-teller

Úti Sztorik

Koszovó – Peja

turistaváros turisták nélkül

2016. augusztus 01. - Úti Sztorik

Koszovó: háború, háború és háború. Ez az első és sokszor egyben az utolsó dolog, ami az emberek eszébe jut erről az országról. Én cirka egy hetet tölthettem el Koszovó azon részén, ahol talán a legjobban látszódnak a háború nyomai, és most megosztom veletek ezt az élményt.

 
Projekt a természetért meg a gyerekekért 
A háború sújtotta ország nem nagyon illik bele nyaralásaim sorába – nem is saját magamtól választottam Peja városát, amiről ráadásul körülbelül két hónapja még csak nem is tudtam, hogy létezik. A munkahelyem, InCo, döntött úgy, hogy együttműködik olyan olasz szervezetekkel, amiknek a célja a háború utáni állapotok javítása, és emiatt évente többször is ellátogatnak Koszovóba, nyaranta például nyári napközit szerveznek a gyerekeknek. Az InCoval közös projekt is eköré épült: InCo összegyűjtött 10 olyan olasz fiatalt, aki szeretett volna az országba utazni, és egy rövidke, ám több részből álló külföldi önkénteskedési programba szervezte be őket. A csapat egyik része a napköziben dolgozott a koszovói kisgyerekekkel, a másik ebédet készített nekik, a harmadik pedig hol videókat gyártott a helyet és a projektet bemutatva, hol egy flash mobon dolgozott. Az egész projekt a természetvédelem és a hulladék-újrahasznosítás meg a szelektív hulladékgyűjtés témája köré épült, mivel a helyiek nem valami tudatosak ebben a témában. Én a videó és flash mob csoport motivációs erejeként kerültem a képbe.

 


Nem léptem aknára és nem robbantam fel...
Mikor néhány közeli ismerősömnek és családtagomnak elmondtam, hogy mire bólintottam rá, biztosítottak aggodalmukról és hangsúlyozták azt a tényt, hogy ők oda aztán be nem tennék a lábukat. (Ezúttal is köszönöm mindenkinek a támogatást!) Én viszont leginkább csak attól féltem, hogy a helyiek kivetnivalót találnak majd az öltözködési stílusomban… Ez volt az első alkalom, hogy muszlim országba látogattam el, a nyári ruhatáram pedig leginkább rövid darabjairól híres, mert harmincplusz fokban hosszú ruhára még csak rá sem bírok nézni. Mikor megérkeztünk Pejába, rá kellett jönnöm, hogy tök hülyeség volt aggódnom. Több rövidnadrágos-topos nőt láttam, mint teljesen elfedettet.

 

 
Az egész város olyan volt, mint egy csúnya turista paradicsom
Sajnos a projekt miatt nem tudtam minden nap az utcákat járni, és a projektvezetők is eléggé szigorúak voltak azzal kapcsolatban, merre mehetünk és merre nem (az igen leginkább a belvárosra korlátozódott), így eléggé hamis kép alakulhatott ki benne a városról. Viszont az a hamis kép is különleges és sokat elárul a helyzetről.
Peja belvárosi utcái esténként (és gyakran napközben is) vidáman sétálgató, nevetgélő, sokszor jól öltözött emberekkel telik meg. Árusok várnak a gyanútlan járókelőre minden kétszáz méter után, gyerekek kisautót vezetnek a főtéren, és az összes, de tényleg az összes kávézó és étterem tele van. (Az árak mellesleg lenyűgözték az olaszokat, és 11 hónap „Úristen, hogy fogok kijönni az EVS fizetésből, ha kaját akarok venni és még utazgatni is?!” után engem is… Minden a töredéke az olasz áraknak!) Kellett egy kis idő, míg rájöttem, mire emlékeztet Peja hangulata: pont olyan, mint a görög Paralia Katerinis, ahol ott vannak a turisták garmadával, de valahogy hiányzik a turisták nélküli városkép.

 

Kisautós gyerekek
Ezt az egészet valahogyan nem tudtam összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy Pejában viszont nincsen tenger, szóval egy idő után rákérdeztem arra, hogy is megy ez.

Mint kiderült, Pejában turisták sem nagyon vannak. Azok az emberek, akik a nyugati kultúrának megfelelően öltözködve, jól láthatóan nyugati pénztárcával jártak-keltek, igazából azok az emberek, akik év közben más országokban élnek, és nyáron visszatérnek a hazájukba „nyaralni”. A város többi lakója többnyire fájóan szegény 

Gyerekek fekszenek az utcán 
A turista-szerű visszatérők között ugyanis sokszor gyerekek fekszenek az utcán, látszólag elhagyatva, egy katonpapíron aludva. Első nap délután azt is megtudhattuk, hogy ezek a gyerekek sokszor azok, akikkel az önkéntesek délelőtt az iskolában játszottak: ugyanazok a szendvicsek voltak náluk, amiket a csapat készített. Ezek a szendvicsek egy idő után az idősebb, széken ülő generációnál is feltűntek: azoknál az öregasszonyoknál, akik mozogni már nem nagyon tudtak.

 

Egyszer rajtam ragadt vagy öt szendvics, amit nem szállítottak el az iskolába, szóval tettem velük egy kört a belvárosban, amíg meg nem láttam az első családot, akinek odaadhattam. A három gyerkőc unatkozott, a nőnek pedig nagyrészt hiányoztak a fogai, ám annál jobban látszottak a bordái. Igazából emiatt döntöttem úgy, hogy nekik adom a szendvicseket. Az anyjuk még percekkel később is lelkesen mosolygott rám, amikor véletlenül megint arra jártam.
Az iskolában amúgy nincs fűtés. Vagyis van valami, de nem nagyon működik: azzal, hogy egy részen kicserélték az ablakokat, sikerült azt elérni, hogy mínusz tíz helyett körülbelül öt fok legyen ezekben a termekben. Mondanom sem kell, hogy a mosdók állapota sem épp egy ötcsillagos szállodáét idézi… Ennek ellenére az iskolában önkénteskedő olaszok imádták a projekt minden percét, mivel még úgyis odavoltak a gyerekekért, hogy azok hangosabbak voltak száz Harley Davidsonnál és a közös nyelv hiányának kommunikációs nehézségeivel is meg kellett küzdeniük.

 

Amúgy a városban fellelhető ellentétek az iskolában is visszaköszöntek. A gyerekek egy része az utcáról jött, viszont olyan srácot is láttam ám, akinek a kezében villogott az iPhone.

A másik probléma: szemét az utcán

Amint azt írtam, a projekt másik része a természetről szól. Azért választották ezt a témát, mert a természettudatosság még nem alakult ki annyira a helyiekben (míg a trentinóiakban eléggé nagy), viszont szemét, az bőven van. Engem speciel nagyon elszomorított, mikor láttam, hogy a szemetet csak úgy kiöntik mindenhová – az fájt a legjobban, amikor a kis patakban is láttam. Az éhezés meg a nyilvánvaló pénzhiány mellett persze nem ez a legnagyobb probléma – az egyik koszovói szerint ez csak esztétikai gond, nem igazán szóra érdemes a sok (természet)politikai probléma mellett –, de sok mindent elárul az ország helyzetéről, hogy nincs pénz és kialakított módszer a szemét elszállítására.

 

Kép az energiaellátásról
Végül egy kis turizmus

Bár a hét főképp a munkáról szólt, egy kicsit turistáskodtunk is. A csapat ellátogatott néhány rövid órára a fővárosba, Pristinába, egy másik napon pedig a romantikus Prizrenbe.

A könyvtár Pristinában
Pristinán látszik, hogy törődnek vele. Sajnos nem sok időnk volt bejárni a várost, de láttunk néhány szép épületet, az egyetemi részt, a belvárosi sétányt, és minden eléggé új. Itt is azt éreztem, amit Pejában: hogy hiányzik a történelmi rész, nyilván azért, mert a háború után újra kellett építeniük.

 

Prizren
Ha történelmi élményre vágysz, Prizrent ajánlom. Olyan, mint egy kis ékszerdoboz, a látkép egyszerűen lélegzetelállító és nagyon romantikus (ketten bizony egymásra is találtak itt a fiatalokból). Ha felmászol a helyi várromba, láthatod az egész várost, a folyót és az összes minaretet (ha jól emlékszem, 30-31 van belőlük), valamint a Világörökség részét képező nagytemplomot is. Naplementekor a „papok” énekével kísérve igazán csodás!
Olaszul beszélő videókat a projektről itt találsz. Ezt szöveg nélkül is lehet érteni.

A bejegyzés trackback címe:

https://utisztorik.blog.hu/api/trackback/id/tr713527409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.