traveling is a story and I am a story-teller

Úti Sztorik

Torino

az olasz Budapest

2016. augusztus 14. - Úti Sztorik

Torino: múzeumok, parkok, történelem, Póba fulladó emberek, sötét alakok és finom koktélok egyvelege. Kicsit el is adta magát Budapestnek…

Hello, Torino! :)

Lányok, hol vagyunk?
Amióta az olasz városokat járom, sosem volt még olyan érzésem, mint Torinóban. Lehet, hogy azért, mert így majd’ egy év után már nem emlékszem rendesen a fővárosunkra, de Torino körülbelül minden második utcáján felkiáltottam, hogy „hé, ez pont olyan, mint Budapest!”. Egyszerre kedveltem meg a várost, és okozott marha szürreális élményt.
Spaletták!!!
Az épületek, akárcsak ’Pest belvárosában, gyönyörűek, csak ezeket még azok a kinyitható, olaszos sötétítő spaletták (igen, ezt a szót legugliztam) is díszítik, amelyek szerintem minden épületet csak feldobnak. Ezután nem meglepő, hogy mindig fényképezővel a kezemben jártam a várost, és csináltam néhány előnytelen fotót a hatalmas épületekről, amik nem akartak beleférni a képbe, szóval jól ki is töröltem őket. Ezt az Insta-irritáló vonást leszámítva, Torino elég menő volt. Voltak turisták, de jól eloszlottak mindenhol, voltak látnivalók, de nem túl sok ahhoz, hogy be lehessen járni őket[1], valamint múzeumokból, pihenésből és szórakozásból is kijutott bőven.

 

Néhány park, hogy chilleljél
Az egyik kedvenc helyem a Parco del Valentino volt, az a kis szobrokkal díszített fás-patakos terület, amelyet bevettek a Pokémon gos arcok. Bizony. A parkban a félig elrejtett macskás, tündéres, horgászos szobrok között ott ültek a posztmodern alkotásnak beillő emberek, mindig a mobiljaikkal a kezükben, kellemesen fél-antiszociális csendben. Bevallom, mikor először sétáltam közöttük, kicsit rettegve arra vártam, hogy mikor változnak zombikká, de azért nem rontották el azt a mesebeli élményt, amelyet a park nyújt. Mivel az nagyon király a maga zöldjével, patakjával és a szobrokkal.

Pokemon Go!-s arcok mindenhol
beálltam modellnek
vajon herceggé változott? ;)
Az is ad a hatáshoz, hogy a közvetlen közelében egy, a középkort idéző várocskát rendeztek be (leginkább boltokkal, de hé, elég menő hely ahhoz, hogy mindenféle Harry Potter, Doctor Who, GoT meg ilyesmi szuvenírt találj!). Ez a hely ideális, ha egy kicsit ki akarsz szakadni a mindennapokból – vagy éppen valami mesebelit szeretnél csempészni azokba.

 


Bár a Giardini Reali nagy részét lezárták, ide is érdemes ellátogatnod. Torino jelképe a Mole Antonelliana, azaz 1800-as években épített épület, amely a Museo Nazionale del Cinemának is otthont ad. Namármost. Ha Torinóban jársz, biztos szeretnél egy képet a toronnyal, amelyet azonban közelről lehetetlen lefotózni („túl nagy épületek, túl kicsi kép” effektus újfent), távolról pedig nagyrészt kitakarják a házak. Kivéve a Giardini Realiból, ahol árnyas fák között üldögélve meredhetsz a nagy jelképre, és fotózhatod azt le teljes valójában.


A Monte dei Cappuccini egy aranyos dobocska a Pó folyó túloldalán, ahonnan néhány perces nyelvkilógatós kutyagolás után ráláthatsz az egész városra. Mindenképpen érdemes ide felmenni: míg a Mole Antonelliana tornyáért 7 eurót kell fizetni, ez teljesen ingyen van, és gyönyörű.


Múzeum, múzeum és múzeum
Torino amúgy hemzseg a múzeumoktól. A két leghíresebb a Museo Nazionale del Cinema (azaz a Mozimúzeum) és a Museo Egizio (azaz Egyiptomi Múzeum).
A Museo Egizioban csalódtam. Igazából nem is tudom, mit vártam tőle; talán valami interaktívabb, családcentrikus kiállítást: de csak ókori köcsögök, dobozok, papiruszok, és, ó, igen, néhány halott, bebalzsamozott ember halma volt az egész. Nagyon-nagyon hosszan. És még csak az egyik legjobb barátom első szerelmét, azaz Tutankhamont[2](vagy legalább a cuccait) sem találtam itt![3]
A Mozimúzeum ellenben csodás volt. Ezt most nemcsak megrögzött filmimádóként írom (persze az is hozzád az élményhez, amikor visítva felfedezed a kedvenceidet). A kiállítás pre-mozi része játékos volt és érdekes: perceket töltöttünk azzal, hogy a különböző fizikán alapuló szemfényvesztésekkel szórakoztunk, diavetítőszerű történeteket nézegettünk vagy Torino régi felvételeit böngésztük. Aztán egyszerűen, de ügyesen végigjártuk a filmgyártás fázisait, hogy végül a különböző zsánerekben mélyüljünk el. A többórás túra (ez a múzeum óriási!) végén pedig a kubai moziplakát művészetbe is belepillanthattunk (ami egy kicsit már túl sok is volt).

Leia még csak véletlenül sem hasonlít Carrie Fisherre ezen a poszteren
Hogy kicsit pikánsabb legyen a Torino-élmény, a börtönt is megjártam. A torinóiak ugyanis véresen komolyan veszik ezt a nem szabad átkelni a piros lámpán dolgot… csak viccelek, egyáltalán nem nézik. Viszont a történelem egy szomorú pontjából önkéntesek munkájával múzeumot csináltak: a Museo del Carcere „Le Nuove” az antifasiszta ellenállást mutatja be ott, ahol sokan végezték, mikor a szabad Olaszországért harcoltak: a börtönben. A körbevezetést olasz önkéntesek végzik sajnos csak olaszul: nem mondom, hogy mindent megértettem, de így is eléggé érdekes volt látni, hogy osztották fel a börtönt, milyen körülmények között éltek a férfiak, hogyan a nők, és milyen volt a bölcsőde, amelyet a gyerekeknek rendeztek be. Megtudhattuk, milyen védelmi rendszer volt (például miután kiszúrták egy őr szemét, megváltoztatták az őrlyukakat), hogy az egész egyáltalán nem olyan, mint az amerikai filmekben, ahol a rabok közösségben vacsiznak, hanem mindenkit izolálnak (még ma is, ha jól értettem, persze nem a múzeumban), és láthattuk azt a helyet, ahol végül kivégezték őket. Kivégzés előtt a rabok kaptak egy ceruzát és papírt, így megírhatták az utolsó mondataikat: ezeket most kiállítva olvashatjuk, és azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha leírom: mind szeretetről/szerelemről vagy szabadságról szólnak… Petőfi után szabadon.

A Mole-zsiráf meg én sokban hasonlítunk! :D
Ami kifejezetten tetszett Torinóban, hogy a kultúra az utcákon is ott van: szó szerint berendeztek egy „a művészek utcája” nevű útvonalat, ahol posztmodern alkotásokat láthatunk, azon gondolkozva, mégis mit akarnak mondani. Sőt, a Mole előtt a torony formáját visszaadó rajzokat állítottak ki, hogy láthassuk, hány ezer arca lehet ennek az alaknak.

Itt például épp az utolsó buszra várok egy udvarban.
De az csak nem jön.
Ami biztosan hiányozni fog: az apericena 
Torino a világ egyik legötletesebb dolgának, az apericenának szülőhelye. Igazából nem emlékszem, hogy van-e ilyen Magyarországon (ha van, szóljatok, hadd örvendjek!), de Olaszország legtöbb városában elterjedt ez a pénztárcakímélő puccoskodás (kivéve persze Trentót és környékét, mert oda minek): az, hogy 7-8 euróért tudsz venni egy szép koktélt, és annyit enni a helyi büféről, amennyit csak akarsz. (Igen, ez itt kiváló ár, ha be akarsz ülni meg enni és még koktélt is.) Mi valami bárányos vagy kecskés vagy milyen helyet próbáltunk ki, meg egy másikat egy templom előtt, sajnos a nevekre nem emlékszem. (A bárányos talán Lanificio San Salvatore volt, a templomos meg Inside.)

 

Torinónak azért van egy sötét oldala is
Csak egyszer kérdezték meg tőlünk, hogy akarunk-e füvet venni. Ez egész jó arány ahhoz képest, hogy a vendéglátónk ott sorolta, milyen helyeket kellett bezárni, mert mondjuk a Póba fulladt egy részeg-beszívott alak; vagy mely parkokban kérdezgetik mindig azt, hogy „come va? tutto bene?”[4], amely állítólag egy kódnyelv a fűre vagy a drogra[5]
Viszont, ami baromira nem tetszett, ahogy a „férfiak” viselkedtek. Ami Nápolyban könnyed és vicces dolog volt, az itt visszataszítóvá és sötétté vált. Hárman voltunk lányok, így eléggé gyakran próbáltak meg leszólítani, nem épp a legkreatívabb szövegekkel, egyszer pedig egy részeg alak követni is kezdett minket, mindezt úgy, hogy nem is jártuk későn az utcákat. Azt az olaszok védelmében hozzátenném, hogy ezek a párszavas emberek meg a minket követő részeg alak az akcentus alapján, amit toltak, nem voltak olaszok – és tényleg nagyon kiábrándító volt ezt átélni, pláne, hogy Trentóban is sok a bevándorló, de ez sosem történne meg… Kis városok, kevés busz – nagy városok, nagy problémák?



[1] Rómába speciel sosem mennék csak pár napra. Később biztos fájna a szívem, amiért nem láttam ezt meg azt.
[2] Lil, jó nevet kerestem amúgy? :D
[3] Amennyiben azt hiszed, fura barátaim vannak, még nem ismerted meg az összest. És persze igazad van.
[4] mi a helyzet? minden rendben?
[5] Ha belegondolok, hányszor kérdezték ezt tőlem a munkatársaim! Vajon ha a korrekt választ mondtam volna, előkapják a füvet…?

A bejegyzés trackback címe:

https://utisztorik.blog.hu/api/trackback/id/tr4313527407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.