Ez most életem egyik központi témája (akárcsak minden más barátomé. Éljen az a „húszas éveim közepén-végén járok” időszak!). Olaszországban az InCo-nál önkénteskedtem. InCo egy olyan szervezet, amely mobilitási programok elősegítését tűzte ki céljául: olyan emberek alapították és működtetik, akik szintén éltek külföldön (vagy éppen Olaszba’ költöztek), és nagyon is látszik rajtuk, hogy ők is átélték azt, milyen egy teljesen új kultúrába beleszokni, és – akárcsak én – élvezték a dolgot.

 

Az én feladataim: nagyon sokfélék voltak. Az év elején nagyrészt az irodában dolgoztam, akkor valahogy így nézett ki a munkaképlet: kreatív feladatok (poszter, videó, könyvjelző, stb. készítése) + kommunikációközpontú feladatok (Facebook, honlapok szerkesztése) + adminisztratív feladatok (kapcsolattartás partnerekkel és néhány Excel-móka). Emellett heti egyszer idős nénikkel is foglalkoztam két órán át, például kártyáztam velük, elkísértem őket sétálni, tartottam neki tornát és persze meghallgattam mindent, amit az életükről el akartak mesélni. Más szervezetek önkéntesivel is dolgoztam néha együtt, velük különböző programokat szerveztünk az egészséges életmód, az interkulturalitás meg a fenntarthatóság jegyében. Az EVS második felében több irodán kívüli feladatom volt, a június-júliusi periódus kifejezetten izgalmasra sikerült, ekkor ugyanis egy ificsere, egy külföldi önkéntes hét (elmentünk Koszovóba!) és egy gyerekfesztivál lebonyolításában is részt vettem. Emellett pedig, pusztán azért, mert ahhoz volt kedvem, kóbor cicákon segítettem (a takarítás sosem töltött fel ennyi energiával!), és személyes okokból fogyatékkal élőkkel is együtt laktam olyan másfél hétig. Tehát, bár a projekt maga inkább irodai melónak indult, a végén a szociális munka minden aspektusába (is) belekóstolhattam, ami hihetetlenül jó érzés volt, és alapjaiban formált valamit bennem.

A munkám legjobb része: az, hogy éreztem, hogy van értelme. Világéletemben idealista voltam, de ez az időszak talán még jobban azzá tett: átéltem, milyen nem csak a profitot hajszolni, hanem látni, hogy másokon mennyit segíthet az, amit csinálok. Ha a mobilitási programokon dolgoztam, tudtam, hogy az később (vagy éppen akkor) nagyon nagy élményeket adhat másoknak. Az öreg néniket megmosolyogtattam. A macskákat egészségesebbé tettem. Egyszer pedig egy mentális problémával rendelkező, imádnivaló sráccal néztem meg a Star Wars első részét, ami az egész világot jobbá teszi, akkor is, ha benne van Jar Jar Binks. Szóval tényleg mindennek láttam az értelmét. Ezt az egész érzést pedig az is megerősítette, hogy a velem dolgozók is láthatóan imádták a munkájukat, motiváló volt az egész.

A munkám legnehezebb része: önkéntesnek lenni volt. Megpróbálom normálisan elmagyarázni, ez miért is okozott akkora lelki törést néha. (Hátha jobban megy, mint angolul.) Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az önkéntesség bekategorizál valahova: nem vagy teljes értékű munkaerő, ami egyszerre lehet jó és rossz is, hiszen elvileg nincsen felelősséged, de közben nincs is akkora hatalmad. Mindemellett én úgy éreztem, hogy igenis nagy felelősségem van (igazából minden önkéntesnek nagy felelősség juthat, ha belegondolsz), de közben nincs akkora hatalmam (vagy hogyan nevezzem) mint felelősségem, ami azt generálta, hogy úgy éreztem, mások nem ismerik el azt, amit csinálok, de anélkül nem működne semmi. Egy ideig beragadtam a kettő közé, és tényleg nagy energiákba került feloldani ezt az identitásproblémát, és nem stresszelni, hanem azt tenni, amihez éppen kedvem van (természetesen a fennálló jogi keretek között). Működött, és teljesen ki is tudtam teljesedni benne: ifjúsági csapatnak vezettem feladatokat, vagy éppen konferencia előadást tartottam, ahol egyenesen szinkrontolmácsolták a beszédemet! Tehát, így visszanézve, ez volt a melós és nehéz feladat, nem megtanulni a nyelvet, kizökkenni a kommunikációs problémákból vagy leküzdeni a fáradtságot.

 

A munka legviccesebb sztorija: oké, talán nem ez a legviccesebb, de nagyon emlékezetes. Mint írtam, idős néniknél is dolgoztam heti egyszer, és ezek az idős nénik bizony nem beszéltek angolul, pláne nem magyarul. Én viszont az első hónapokban nem igazán beszéltem olaszul, viszont elég hamar megértettem az alapvető dolgokat. Duplán hátrányosan indultam, mivel a német lány, akivel kezdtem az egész évet, beszélt németül (mekkora meglepetés!), és néhány az öreg hölgyek közül is gagyogta a nyelvet, így vele tudtak kommunikálni, míg rám csak néztek, mint boci az új külföldire, miközben én próbáltam kedvesen mosolyogni, hogy kellő mennyiségű szimpátiát facsarjak ki belőlük.

Na, ez nem mindig jött össze.

Van ez a néni, Silvana, aki amúgy a kedvencem volt: fanyar humor, szeszélyes természet, de nagyon törődő jellem. Az a típus, aki cukorkákat meg csokikat nyom a kezedbe, megkérdezi, kérsz-e teát, ha más elfelejti, és át akarja adni neked a helyét, ha megjelensz a teremben – pedig ő a kilencvenkét éves! Na, mindemellett Silvana néha eléggé szeszélyes is tud lenni. Még az első hónapokban történt, amikor nem igazán tudtam mit kezdeni az idős nénikkel, de már megértettem, mi folyik körülöttem, hogy Silvana bejött a szobába, meglátott engem, majd csak annyit kérdezett a felvigyázó-kisegítő dolgozótól, hogy: „A magyar? Már megint?”, és egy szó nélkül elhagyta a termet. Én csak ültem ott, mint akire egy adag jeges vizet zúdítottak, és azon agyaltam, mennyire nem megyek semmire a magyar nyelvvel, még akkor sem, ha mindig szépen mosolygok hozzá. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy nevessek a dolgon. Később pedig megtanultam olaszul, és azután Silvanával mindig lelkesen csapattuk a kártya partikat.

 

(Amúgy a gyerekfesztivál is vicces volt. Ott a kreatív részre kértem magam, és bár nem vagyok a legnagyobb festő, másolni elég jól tudok. Egyszer elkezdtem követni a „WikiHow” Hogyan rajzoljunk Rapunzelt? bejegyzésének lépéseit, kifestettem, és nagyon jól sikerült a kép. Utána minden gyerek a csodájára járt, mert persze kiraktuk a festőrész falra, mindenki meg akarta venni, vagy éppen azt követelte, hogy rajzoljak neki valaki mást. Később a kreatív részleg eladta a gyerekváros aukcióján, és azt hallottam, jól áron kelt el. – A gyerekeknek ugyanis egy komplett várost kellett modellezniük, és ott ugyebár van aukció is. Nyilván csak a minigyerekvárosban elfogadott pénznemmel lehetett fizetni.

Mindenesetre, azóta is erősen él bennem, hogy egy idő után bujkálnom kellett a nagyszemű, követelőző gyerekek elől…)

 

Azt hiszem, az EVS-élet lazán beillik egy külön fogalomnak. Megvan a lehetőséged, hogy más 18-30 közötti fiatalokkal ismerkedj össze egy olyan országban, amit nagy eséllyel még nem is ismersz. Nagyon sok a közös bennetek: mindannyian motiváltak vagytok, szeretnétek új kultúrákat megismerni, és valószínűleg –szerencsés esetben – minden önkéntest érdekel az a téma, amellyel a szervezete foglalkozik. Ugyanakkor mások is vagytok: más az anyanyelvetek, más szokásaitok vannak, más emlékeitek, néha még egymás neveit sem tudjátok helyesen leírni és/vagy kiejteni – mégis ugyanazt az élményt élitek éppen át. Közösen. Ez egyszerűen lenyűgöző!

A leginkább lélegzetelállító dolog, amit láttam: baromi nehéz megmondani. Talán Merano város kertje, a hegyek közötti szépség, ahol szinte bármilyen növényt találhat az ember. Vagy a milánói temető, amely a szobraival pont olyan, mint egy nyitott múzeum, csak sokkal érdekesebb, ha belegondolsz: ezek a szobrok egy-egy családhoz tartoznak, egy-egy történet áll mögöttük. De Pompeii is lenyűgözött, akkor is, ha másra számítottam: a történet egy nagy szeletét látogathattam meg.

A legnagyobb dolog, amit tettem: bevallom, nagyon sok dolgot csináltam ebben az évben, igyekeztem magam rávenni, hogy minél többször kilépjek a komfortzónámból. De ha csak egy tettről beszélünk, az talán az lenne, amikor összevesztem egy barátommal (ami akkor rossz volt), és megmondtam neki, hogy ideje változtatni az attitűdjén. És hónapokkal később megírta, hogy úgy látja, igazam volt, és igyekszik változtatni – és bár néha azt érezheti, túlzottan kis lépésekben halad, én nagyon is látom, hogy tényleg halad előre, és büszke vagyok rá. Sőt, magamra is. Ilyenkor igazán megéri összeveszni valakivel, pláne, ha ez az „amatőr pszichológusként megmondom a tutit” énemnek is hízeleg.

A kedvenc festám: az első tiramisú parti a házunkban. Volt ez a nagy padlástér a lakásunkban: egy komplett lakás, amit néha használhattunk bulikra, ha előtte engedélyt kértünk. Szóval mikor megtanultuk Igazi Olaszoktól hogyan lehet Igazi Olasz Tiramisút csinálni, úgy döntöttünk, ideje felavatni azt a padlásteret. Meghívtuk önkéntes barátainkat, csináltunk sok-sok tiramisút, és jól megettük őket. Ez volt az egész legemlékezetesebb buli, valószínűleg azért, mert ekkor éreztem először azt igazán, hogy tényleg a mi otthonunk a ház.

(De a szülinapi bulim is király volt. Nyári vagyok, így a szülinapom mindig szar, szóval úgy döntöttem, már nem is stresszelek rajta. Megmondtam a bandának, hogy menjünk a tóhoz piknikezni, és másnap meg a szülinapom lesz, szóval akár hátba is veregethetnek. És minden tökéletesen sikerült, hangulatos piknik, finom kaja, sok nevetés!)

Az ünnepek: mind érdekesek voltak. Leginkább a karácsony, amit Brüsszelben töltöttem egy olyan házban, ahol fogyatékos emberek laknak együtt önkéntesekkel. Ez már önmagában egy nem mindennapi élmény, de az is hozzáad, hogy az EVS-exemet látogattam meg, és aktívan titkoltam anyukám elől, hogy hol töltöm a karácsonyt, így 22-én Skype-on ez a beszélgetés zajlott köztünk:

 

Szerencsére ott volt a taktikusan megjelenő nővérem, aki megakadályozta a harmadik világháború kitörését. (Azt bezzeg nem, hogy online be kelljen mutatnom a pasimat, aki NEM IS BESZÉLT magyarul, anya pedig angolul, szóval nagyon izgalmas párbeszédet folytattak le.)

A Húsvétom amolyan: „Helló, Ági, üdv, megint itthon. Én amúgy az Élet vagyok, és azért jöttem, hogy kicsesszek veled.”-volt. Sikerült az utazás elején istenesen megbetegednem, így sem a rég hiányolt magyar kajákat nem élvezhettem, sem minőségi időt nem tölthettem a családommal.

A szülinapom pedig nagyon jó volt, ahogy azt írtam. 

Az önkéntes-lét legnehezebb része: azt hiszem, három volt, a legnagyobb a házunkhoz köthető. Míg a padlástér és az alattunk élő öreg nénik nagyon pozitív részei voltak az ottani életnek, az, hogy hivatalosan nem fogadhattam vendégeket, nem. Hivatalosan még az anyám sem aludhatott ott! A ház vezetői ezzel az attitűddel azt érték el, hogy néha alig éreztem magam otthon, ami abban az esetben, mikor váltani sem tudsz, nem a legjobb dolog. (Plusz néha az olasz lányok is visítoztak, ami egy külön kihívás volt, mert persze sosem akkor, amikor én is pörögtem volna, hanem amikor aludni akartam.)

A másik a sablonos „távol vagyok a családomtól és a barátaimtól”-dolog. Ott kint nem volt nehéz. Ott a Skype, a Facebook, írtam sok-sok e-mailt, kaptam kevesebbet, és mivel közben annyi minden történt velem, nem volt időm azon agyalni, ki hiányzik. Viszont amikor hazajöttem, mellbe csapott a valóság. Az végig zavart, hogy kimaradok a szeretteim életéből, pláne, ha valami rossz dolog történt és nem voltam ott, hogy segítsek. Józan ésszel tudom, hogy az esetek nagy részében nem is tudtam volna effektíve segíteni, ha Magyarországon élek sem, mert nem olyan típusúak. De most, hogy itthon vagyok, és ezek a problémák még fennállnak… hát, ezt nehéz feldolgozni. (Plusz azt is, hogy itt realizáltam, hogy mennyire hiányzott a családom. Nem is igazán a barátaim vagy a bulizás, hanem a családom! Persze, nyilván, az utóbbi kettő is, de a család sokkal inkább.)

A harmadik pont igazából… a szerelem. (Hahá, mindig is akartam az Igazából szerelemből idézni!) Az érzelmek mindig fokozottak, ha külföldön történnek, így nem csoda, hogy az EVS-esek nagy része legalább összegabalyodott valakivel. Nekem az EVS-kapcsolat is kijutott, amely egy spanyol barátom szerint mindig szakítással végződik. Nem tudom, hogy igaza van-e, hiszen nem ismerem az összes EVS-sztorit, de az biztos, hogy az én kapcsolatom így járt. Nehéz volt? Igen. De a fenti párbeszédet is ez szülte, szóval az élményt mindenképpen felhasználom még egy-két írásomban. :D

 

Igazából csak egy kicsit hiányzott, olyankor pedig mindig rám tört a nosztalgia (= magyar kajákra gondoltam vagy megnéztem a barátaimtól kapott búcsú bulis videómat. í3)

Hiányzott: a tejföl. Oké, ideje valami nem kajáról írni, pláne, hogy ezt egy idő után ügyesen helyettesítettem főzőtejszínnel. Hiányzott a Szabadság-híd, ahová a barátaimmal mindig kiültem dumálni és nézni a várost. A nyáron hallottam, hogy megállították rajta a forgalmat, így az emberek még jógáztak is ott, és én ebből kimaradtam! 

Nem hiányzott: negativitás, rezignáltság és lemondás. Olaszországban az emberek, akikkel találkoztam, elhitték, hogy az álmaik megvalósulhatnak. És bár tudom, hogy a magyaroknak nem mindegyike van érzelmileg cudar állapotban, de odakint sokkal többen hittek a boldogság lehetőségében, mint itthon.

Az a személy, aki a legeslegjobban hiányzott: az unokahúgom. Még csak két éves volt, így nem igazán tudtunk beszélgetni, s emiatt a Skype vele nem volt opció. Azonban szerettem volna megölelni (nagyon szerettem volna megölelni, néha már fizikai fájdalmat okozott ez!), és hát, a Skype (még) erre sem megoldás. Várom ezt a fejlesztést.

Az a személy, aki totál nem hiányzott: a magyar politikusok.

Be kell valljam, az EVS utáni gyász még csak most tombol bennem. (És ahogy hallom a barátaimtól mindenki más is Olaszország után sír titokban a párnájába.) De hát pontosan ezt vállaltam.