2017 februárjától tíz hónapot töltöttem el az EU és Belgium fővárosában, ahol beleláttam egy teljesen új világba, amely az értelmileg akadályozottaké. Erről szeretnék most néhány történetet lepötyögni neked. Szerezz be hozzá egy jó kis belga sört, ha tudsz, úgy még jobban csúszik! ;)

Regényt lehetne írhatni a jobbnál jobb sztorikról

Tíz hónapot önkénteskedtem Brüsszelben a Bárkánál. Nem tagadom, hogy ijesztő vagy dühítő helyzetek is voltak, viszont sokkal több olyan eset volt, amikor a lakók úgy megnevettettek vagy boldoggá és hálássá tettek, hogy túlcsordultam szeretettel. Nagyon furcsa érzés volt velük lakni – pont azért, mert egy idő után annyira ismerős és normális volt, hogy egyáltalán nem volt fura. Viszont ezt senki sem hiszi el neked: sem az, akinek csak meséled a sztorikat, sem az, aki pár napra meglátogat téged, hiszen ez nem elég. Ezt meg kell élni, pont úgy, ahogy az erős belga sörök markáns ízét.

Madame Merde és a banán

Nagyon szoros kapcsolatot alakítottam ki egy közel negyven éves Down-szindrómás nővel. Ő az a típus, akit, ha meglátsz, általában megijedsz tőle, vagy nem tartod szimpatikusnak – kivéve az esetek azon 20%-át, amikor jó hangulatban van, és előveszi a mosolygós vagy humoros énjét. Amúgy jellemzője egy helyben ülni, és ha leblokkol, azaz elfelejti, mi jön legközelebb (vagy nem hajlandó végiggondolni, mert megszokta, hogy a körülötte élők megteszik helyette…), akkor addig morog válogatott belga káromkodásokat, amíg valaki idegesen el nem ismétli neki még egyszer a dolgot. Ezt jól veszi az ismerősöktől, de az idegeneket csak egy újabb káromkodásra méltatja.

Mondanom sem kell, ő volt az a lakó, aki nívósra emelte a kezdetleges franciámat.

És emellett iszonyatosan megszerettük egymást. Az utolsó napokban, amikor tudta, hogy távozni fogok, minden egyes alkalommal örült nekem – kivéve, amikor valakinek el kellett vele menni az egészségügyi sétájára, mert akkor dobott azért az önkéntesért, akitől úgy gondolta, hogy kólát is kap majd. (Én kábé sosem adtam neki, fogyókúrás séta volt az!) Ez a kaja-dolog volt a gyenge pontja, viszont a legnagyobb motivációja is, szinte bárhová elment, ha egy tortaszelet ígérete lebegett a szeme előtt. Imádta a banánt is.

Egy banánért ült a kocsi hátuljába is. Egyszer elmentem vele egy hétvégi programra, amit kifejezetten a lakóknak szerveztek, és egy másik ház lakója is velünk tartott, az ő barátja pedig a sofőr volt. Mondanom sem kell, hogy az volt a felosztást, hogy ők ültek elől, mi pedig hátul. Igen ám, csakhogy az én káromkodásbajnok barátom általában az anyósülésen ül, ez kifejezett presztízskérdés nála. Így hát, visszafelé befoglalta azt a helyet, én pedig sem szép szóval, sem fenyegetéssel, sem fizikai erővel nem tudtam onnan kipaterolni őt (még az övét sem tudtam kikapcsolni, mert körülbelül kétszer olyan széles, mint én, és kitakarta!). Ekkor jelent meg az egyik önkéntes társam, és súgta oda nekem, hogy:

– Te, Ági, szerintem van még banánunk. Megpróbálhatnád azzal.

Miután elismerően végigmértem, elővettem a banánt, majd beültem a hátsó ülésre, és megkocogtattam a barátném vállát.

– Figyelj, látod? Van nálam banán, ha hátraülsz mellém, megeheted.

Ő megfordult, egyfajta Jóbarátok joey-s kaját/csajt látok pillantással végigmérte a banánt, majd megrántotta a vállát, és kikapcsolta a biztonsági övét.

– Oké! – mondta, és már lendült is be mellém. Közben a másik lakó gyorsan elfoglalta a helyét, elindultunk, a kis káromkodós pedig egy megevett banán és öt perc után jött rá arra, hogy én bizony behúztam a csőbe, és elmorgott egy-két merde-et.

Ez még a kapcsolatunk elején történt, a másik nagyon jó kajás sztorim vele kapcsolatban már az utolsó hetekben esett meg. Valahogyan nagyon meleg volt még a vacsora, és Madame Merde egy, a forró tejtől prüszkölő, de azt mégis folyamatosan kortyoló macska módjára ette az ételt, miközben furcsa, fájdalomtól eltorzult arcot vágott be. Megkocogtattam a vállát, és mondtam neki, hogy fújja, így ni, pont így, és fújtam a sajátomat. Kiemelte a következő villányi ennivalót, ráfújt kettőt, majd az előbb már látott „jaj-de-meleg” arckifejezéssel megrágta azt. Én még mindig ugyanazt az adagot tartottam a kezemben, annyira belemerültem a jelenetbe. Megint megkocogtattam a vállát.

– Nem, nem, figyi, így – és fújtam, ahogy csak bírtam.

Ő elfordult, visszafordult, és amolyan méltóságteljes-nagymamásan rám nézett, majd csak egy szót szólt, amelyben olyan rétegzett, életről szól tartalmak voltak, hogy azóta is ezt elemzem.

– Egyél! – mondta, és visszatért a saját kajájához.

Hát, igen, egyszer már elmagyaráztam, ideje magammal is foglalkoznom.

De persze nemcsak a kajáról szólt ő, hanem a holnapi ruhájáról (igazi nő!), a táncról (ha nem volt épp túl lusta, baromi jól mozgott), és a kis huncut viccekről. Én már hozzászoktam, hogy néha poénból rácsap mások fenekére – nála ez nem tartozott a szexualitáshoz – de az új 18 éves német srác igencsak ledöbbent, amikor vele tette ezt meg. Voltak más humoros megmozdulásai is. Mindenki nevetett, amikor egyszer csak felpattant, kirohant az udvarra, és az ablak előtt hülyéskedett nekünk, vagy amikor nagy lelkesen az üvegajtó mögé bújt el vagy az asztal alatt kopogott és fogdosta az emberek lábát. Egyszer pedig a Misfitsre pörgött rá (amit egyébként angolul néztünk vele az üresjáratokban, tehát egy szót sem értett belőle), napokig csak arról beszélt, hogy vajon mi fog még történni a „gyerekekkel” és miért bántak olyan csúnyán egymással abban a jelenetben, amikor verekedtek, és ő fél, de amúgy akkor ma este folytatjuk majd?...

Ez a néni igazán tudja, hogyan szerezz ingyen sört

A többiek között is volt nagy filmrajongó, az egyik velem egykorú srácnak például kész Star Wars gyűjteménye volt, és mindig köpenyben meg fénykarddal hadonászva nézte újra a filmeket. De volt olyan is, aki utálta a filmeket, például az a hetvenhét éves néni, aki mindentől (mű-)félt (de tényleg, a befőttes gumitól is!), és több életélvezet szorult belé, mint belém. Imádott például fodrászokhoz bemenni, idegenekhez és ismerősökhöz egyaránt, és eldumálgatni velük, közben pedig mindenre rácsodálkozni és mindenhez hozzáérni, mindezt tíz percben. A lehetőségekre is mindig lecsapott, legyen szó egy jó koncertről, amit persze az első sorban kell néznie, vagy egy ingyen sörről. Ó, igen, az ingyen sör, ami azt is megmutatta, mennyire ravasz is ő!

Egyszer ugyanis odajött hozzám, és megsúgta, hogy szívesen elmenne velem a közeli játszótérre. Mondtam, hogy oké, menjünk. A játszótérhez érve úgy döntött, hogy inkább a mellette lévő nagy Carrefour áruházba menne körbenézni. Mondtam, hogy jó, menjünk. A Carrefour belsejében aztán bejelentette, hogy reggel, amikor az amúgy tök vallásos barátnőjével járt erre, látta, hogy sörkóstoló van. Mondtam, hogy jó, menjünk. Egy perccel később már az ingyen üveges sörünket szorongattuk és iszogattuk. És a játszótérre indultunk.

Depche mode! Enough!

Koncertekre a lakók közül nemcsak ez a hetvenhét éves néni imád járni, de egy ötvenvalahány éves fickó is, akinek minden második hónapban más a kedvence, attól függően, kinek a fellépését várja. A koncertekre szinte mindig az egyik önkéntes kíséri el: így esett meg, hogy az egyik 19 éves srác nagy lelkesen „élvezhette” a Jégvarázs zenéit, majd Black M fantasztikus alkotásait – nem tudott dönteni, melyik volt a jobb. Én bezzeg egy igazi lehetőségre csaptam le, mikor véletlenül meghallottam, hogy következőnek a Depeche Mode koncertre készül Antwerpenben. Elég lelkesen sikítottam ahhoz, hogy engem vigyen, és még arra is sikerült rávennem, hogy az előtte lévő két hónapban ne tegyen fel a szervezésről fölösleges kérdéseket, hanem azokat sűrítse be az utolsó egy hétre! (Ha ismered, tudod, hogy ez nagy szó.) Így esett meg, hogy egy szép esős novemberi napon Antwerpen felé vettük az irányt, a fagyos időben felfedeztük a várost, belefutottam néhány magyarba, akik közül két már becsípett fazon pont a koncertre ment, majd a számokat énekelgettük. Szegénynek a „Just can’t get enough” volt a kedvence, amit csak nem akartak lejátszani, pedig ő hangosan biztatta a csapatot. Kezdetben a teljes frázissal, majd csak azzal, hogy:

„Depeche mode!!! Enough!!!”

Mikor harmadjára is elismételte, azért lefordítottam neki, hogy mit is kiabál…

Ezért tanultam én kommunikációt

Ezt a koncertet persze nem vállaltam volna be az elején, amikor még semmit sem értettem abból, mit karattyolnak nekem a lakók franciául, néhányan ráadásul rossz artikulációval. Pedig már az elején ki voltam téve az egy az egy ellen kommunikációs szituációknak, ugyanis két-három hét után egyedül csináltam a reggeli ébresztéseket. Ilyenkor 6.30-kor kel az ember, és kilencig eléri, hogy minden lakó felkeljen, felkészüljön a napi dolgokra, legyen az munka vagy napközi workshop, megkapja a gyógyszerét, meg ilyenek.

Van egy nő, akinek krízisei szoktak lenni, több fajta is, az egyik az „Én szomorú vagyok”. Ez néha valós, néha figyelemfelkeltős, de minden esetben abból áll, hogy bejelenti, hogy "szomorú. Egy kicsikét szomorú". Amikor megérkeztem, azt lestem el az önkéntesek első generációjától, hogy ilyenkor meg kell kérdezni, hogy miért, szóval, amikor az egyik első ébresztésem során megint feljött ez a szomorúság, megkérdeztem tőle, hogy pourquoi, merthogy ezt a szót éppen tudtam is. Még le is ültem mellé, és megfogtam a kezét, mert a fizikai kontaktus megnyugtatja.

Válaszként az alábbit fogtam fel:

– Blablablabala bla bla blablabla bla, Natalie, blablabla bla bla bla.

Közben folyamatosan simogattam a kézfejét, és a legjobb pókerarcommal azon agyaltam, mit is reagáljak erre az információáradatra. Ha megkérdezem, hogy mit mondott, akkor azt hiszi, nem figyeltem, így jobb, ha reagálok rá valamit, jutottam végül dűlőre. Alapozni pedig csak az egyetlen általam felfogott szóra tudok persze. Így bevetettem az egyik olyan mondatot, amit már meg kellett tanulnom a kommunikáció előrelendítése végett, és azt mondtam neki ékes franciasággal, hogy:

tü pö párlé avek Natali,

ami annyit tesz, hogy tudsz beszélni Natalie-val.

Erre azt kaptam válaszul, hogy:

– Blablablablabla bla bla, mamma, voilá!

Úgy döntöttem, hogy ha egy stratégia egyszer már bevált, érdemes alapozni rá, így megint arra a szóra építettem mindent, amit felfogtam, szóval megpaskoltam a kezét, és diadalmas mosollyal megismételtem, hogy:

– Voilá!

Majd felálltam, és magabiztosan otthagytam.

Láttam az arcán elterülő döbbenetet, és szinte hallottam, ahogy ezt gondolja: „Mi? Ennyi? Akkor most megoldottuk a problémámat? Most már megnyugodhatok?”

Utána két percig még magába mélyedve ült, majd felállt, és odajött hozzánk, és elkezdett viccelődni. (Az az egyik visszatérő vicce, hogy valamit kibont, és azt mondja, hogy „Hangyák! Hangyák vannak benne!” Ezt kezdetben onnan ismertem fel, hogy mindig hozzáteszi, hogy "blág" (blague), ami annyit jelent, hogy „vicc”.)

Ezek után, mondanom sem kell, nagyon büszke voltam a kommunikációs skilljeimre, a talpraesettségemre és a pókerarcomra.

Azokra nem csak az elején volt szükségem, az utolsó hónapokban is volt olyan, hogy nem értettem meg mindent. Így esett például, hogy Madame Szomorú az utolsó napjaimban is hülyének nézhetett. Ő ugyanis nem szereti a változásokat, például, ha az egyik önkéntes távozik. Hallottam olyan rémtörténeteket, hogy a sírásával totál megölte a hangulatot a búcsúbulin, én pedig ezt nem akartam. Így, amikor már az előtte lévő napon rákezdett arra, hogy mennyire nem fekszik neki ez a szituáció, azt mondtam, hogy:

– Megértem, hogy nem szereted, hogy elmegyek. Én is szomorú vagyok. De a búcsúbuli arra való, hogy még egyszer jól érezzük magunkat. Szóval tudod, mit? Holnap szépen kiöltözünk, és sokat nevetünk majd.

 Mikor ezt az ötletet megemésztette, utánam jött, és azt kezdte el ismételgetni, hogy: döme, bellzsik. A francia önkéntessel abszolút nem tudtuk értelmezni ezt a mondatát, így vagy ötször megismételtettük vele, amikor egyszer csak a francia felkiáltott, hogy már érti! Bell e sikk, azaz belle et chic, holnap szépek és sikkesek leszünk! A Szomorú lakó fel is készült a kiöltözésre, másnap megkérdezte tőlem, hogy felveheti-e azt az izét, amit nem értettem meg, hogy mi volt, de szinte biztos voltam abban, hogy a hajcsattjaira gondol, így azt mondtam, hogy:

– Persze, jó ötlet! Rakd csak be a hajadba! – mire ő vetett rám egy nagyon érdekes pillantást, de végül arra juthatott, hogy ez csak a szokásos furcsaságom, és felment a szobájába, hogy megszerezze a nyakláncát.

Amit aztán, ahogy azt a fenti képen is láthatod, nem a hajába tett.

Vicces sztorikból tehát van bőven, nem is jut sajnos már mind az eszembe... Viszont ez a munka nemcsak poénokból állt: volt benne bőven gondolkodni és fejlődni és fejleszteni való, néha pedig kifejezetten ijesztő helyzetek alakultak ki, amiket csak magabiztossággal lehetett legyűrni. Ezekről viszont majd később szólok. 

Bisous,