Gaudí egy zseni – ez a spanyol utam legerősebb élménye. Pedig volt itt fagyos hideg meg eső, sok tengeri kütyü, egy kedves kis turistaváros és persze „Barcelona legjobbjai”.
Június elején valamivel több, mint egy hetet töltöttem el spanyolföldön, életemben először. Nagyon vártam már, hogy a Sangria világába lépjek, és lássak egy új kultúrát. A legmegdöbbentőbb élményt azonban nem a kulturális különbségek, a beazonosíthatatlan tengeri kütyüs fogások vagy a fekete tintahalas paella nyújtotta, hanem az időjárás. Míg itthon beköszöntött az elviselhetetlen meleg, addig a Földközi-tenger partján alig ütötte meg a 23 fokot a hőmérséklet, a víz pedig felért egy jeges fürdővel. Szóval, bikinis képek helyett esőkabátosak születtek rólam a tengerparton, amiből egyet most meg is osztok veletek, hogy tudjátok, nem hazudok. Íme:
Saját tapasztalatomból azt javaslom, hogy aki fürödni vágyik az, ne június elején menjen Spanyolországba.
Szerencsére Tossa de Mar, a település, ahol (sajnos szervezett) utunk során megszálltunk, nem annyira tipikus üdülőváros, van történelme és igazi óvárosi része. A kb. 2000 fős falut jól láthatóan a turisták tartják fenn, szuvenír boltokkal, éttermekkel és hotelekkel van tele, amik a középkori, hangulatos óvárost fogják közre. Az óvárost egy félig fennmaradt várfal öleli félkörbe, amire felmászva tökéletes rálátás nyílik a zöldes-kék gyönyörűen tiszta tengerre, a horizonton pedig néha elúszik egy-egy hatalmas hajó, amely a távolság miatt olyan picinek tűnik, mint a kisujjam körme. Egyszerűen csodálatos!
Szervezetten felszínesen
Tossa másik előnye, hogy Barcelonától nem messze van – kb. másfél óra buszút után beérhetünk Gaudí szentélyébe. Barcelonában másfél napot töltöttünk el: egyet szervezetten, és egyet pedig általam beütemezetten. A szervezett napunkat Montserrat égbenyúló hegycsúcsait csodálva kezdtük, amikor felkerestük az azonos nevű kolostort. A kolostort a hegycsúcsok egyikére építették, de még úgy, hogy a hegy magasabb részei körbeölelik. Maga a kolostor igazából nem annyira izgalmas, mint például a görög Meteorák, de igazán hangulatos, pláne, ha az ember végigsétál az oldalfolyosón, hogy a sokak által kedvelt Fekete Mária szobrot megsimogatva kérjen tőle valamit, vagy belebotlik egy ázsiai turistacsoportba, akik közös éneklésbe kezdenek megalapozva a hangulatot. A Fekete Mária érdekessége, hogy sok fiatal szerelmespár felkeresi, ha gyermekáldásra vágynak – és gyakran be is válik a kérésük, amit úgy köszönnek meg, hogy amikor már nincs rá szükségük, elküldik kisbabájuk rugdalózóját vagy a mennyasszonyi ruhát.
Barcelonában egy igazán felpörgetett kört tettünk. Meglátogattuk a régi olimpiai helyszínt, amit még a ’90-es évek elején építettek, azonban csak elhúztunk a Montjuïc hegy egyik leggyönyörűbb épülete és az előtte álló ikonikus Font Màgica szökőkút mellett, pedig bevallom őszintén, az a rész jobban érdekelt volna. Ezután vetettünk egy gyors pillantást a kikötőre, majd a La Ramblán sétafikáltunk egy nagyot a legnagyobb tömegben (éppen valami fesztivált tartottak, úgyhogy a szokásosnál is többen voltak ott). A La Rambla tényleg hangulatos (lehet, ha nincsenek annyian), de bevallom őszintén, nem tudom, mi ez a nagy hájp körülötte; az Andrássy vagy a Váci épületei is vannak ilyen szépek, max. a spanyol út kicsit tisztább. Ezután szintén kutyafuttában és az autóbuszból vethettünk egy pillantást, a két Gaudí házra, a Casa Batllóra és a Casa Milára, amiért még mindig fáj a szívem; szívesen megnéztem volna őket kívülről-belülről jó alaposan. Azt már hagyták, hogy magát a Sagrada Famíliát a saját lábunkon csodáljuk meg, anélkül, hogy egy másik utas vagy az autóbusz plafonja kitakarná azt (szerintem csak azért, mert a buszokat már nem engedik oda). Ezután a buszból még vethettünk egy pillantást a bikaviadalok régi stadionjára és a víztoronyra, majd mentünk is haza.
az olimpiai negyed legérdekesebb része ez az oszlop
La Rambla
Most ejtenék néhány szót arról, hogy mennyire nem szeretem a szervezett utakat, mert túl feszített a tempó és nem az én ízlésemnek megfelelő dolgokra helyezik a hangsúlyt, de úgy érzem, a fenti bekezdésből ez lejött. A szervezett utak nagyon jók, ha az ember nem akar külön utánajárni a dolgoknak, vagy nagyon elveszett lenne az adott kultúrában, de a felszínességük és a kereteik a hátrányukra tudnak válni.
Gaudí, Barcelona megalkotója
A másik napra jóval kevesebb dolgot néztem ki. Először tettünk egy kört a gótikus városrészben, ahol csinos kis házak között szűk utcákon sétálhat az ember, néhány turistával egyetemben. Ezután kicaplattunk a Güell parkba, ahol az utazás egyik legnagyobb hibáját követtük el; nem vettük meg előre a belépőjegyet, és délután kettőre már mind elfogyott. Ezen először igencsak kiakadtam, mivel nagyon érdekelt – építészművészeti alkotások egy parkban, ez az én személyes mennyországom –, de aztán erőt vettem magamon, és felfedeztük a park ingyenes részét, ami egyszerűen lenyűgöző. Minden zöld, és még ide is jut Gaudí érdekes alkotásaiból, az egyik házat, amelyben ő maga lakott, például múzeumként rendezték be. A tartalma annyira nem izgalmas, de körbenézni a házban, sétálni egyet a mesés motívumokkal tarkított kertben igazán hangulatos. Személyes kedvencem volt az a sétálóút, amit sziklapadok vesznek körbe, és ami hatalmas kőoszlopokon áll. A parkban minden a természetet idézi: a házak, azok motívumai, az említett oszlopok homokszínű anyaga – Gaudí és Güell egy élhető lakóterepet tervezett ide, ahol a természet dominál (a tervek szerint 1:8-as arányban lett volna itt épület és park!), amit aztán sajnos nem tudtak megvalósítani, de a félkész munkán is érződik ez a szándék. Ha létezne, a Güell-lakóparkban élnék.
Azonban nem itt döntöttem el, hogy Gaudí egy építész zseni, hanem a Sagrada Família belsejében. Bevallom, amikor először láttam a külsejét, nem igazán tudtam értékelni azt, sőt, kifejezetten sajnáltam, hogy már megvettük a belépőt. Azonban, amikor végre bejutottam, elállt a lélegzetem. Nagyon sok templomot láttam már életemben, és mivel nem vagyok megkeresztelve, leginkább az építészeti értéküket vizsgáltam – ez messze a legszebb és legjellegzetesebb mindközül! A templom egyes homlokzatai Jézus életének különböző állomásait jelképezik: a születését, a szenvedését és a feltámadásét. Kívülről olyan szobrok díszítik az épületet, amik Jézus történeteit mutatják be. A születés oldalán a történetek mellett a teremtés motívumai vagy jelképei is megjelennek, sok minden a természetre utal. Ezzel szemben a szenvedés oldalán szögletesek a formák, a szobrok arcát pedig gyötrelem torzítja el, szöges ellentéte a születésnek. Gaudí ezeket belülről is érzékelteti: a belteret direkt úgy tervezte meg, hogy semmi ne zavarja meg az elmélyedést, de legyen hangulata: a történeteket elmesélő festményeket szobrok formájában kivitte, itt pedig erdőt idéző oszlopokat állított fel. A templomot nemcsak az egyszerűsége és a monumentalitása teszi lélegzetelállítóvá, hanem az is, ahogy Gaudí a fénnyel játszik: más templomokkal ellentétben itt teljes erővel beáramlik a napsugár, az ablakok pedig különböző színűvé festik azt: a születésnél a Máriát idéző kék és a természetet jelképező zöld jelenik meg; a szenvedés pirosságával a vért idézi; míg a feltámadás világoszöldben pompázik.
Természetesen nagyon sokan látogatják a világhírű templomot. Mi már napokkal hamarabb megvettük a jegyet, akkor sima már nem is volt, csak audioguide-os, amit így utólag nem sajnálok, mert nagyon sok érdekességet megtudhattunk a guide-tól, mindenkinek ajánlom, hogy ilyet vegyen (van magyar is). A turistákat 15 perces intervallumokban engedik be, a repterekhez hasonlóan át kell esni egy átvilágításon, utána pedig az audioguide útmutatóját követve sokan egyszerre mozognak. Bent kész csorda van, de szerencsére annyira lefoglalt a látvány, hogy nem érkeztem átélni a tömegundorom, és így a hangulatból semmit sem vont le az emberek mennyisége.
Azon viszont elgondolkoztam, hogy vajon Gaudí ezt tervezte-e. Elmondása szerint az elmélyülés lehetőségét szerette volna megteremteni, ehelyett szájtátó tömeget vonzott ide. De hát az ő hibája; kellett a zsenialitásának teret adni.
Barcelona sehol sem lenne Gaudí nélkül.
